2016. november 28., hétfő

49.Rész

Ez itt az utolsó előtti rész, nincs mit mondanom, mert ha mégis leírnám akkor szerintem egy regény lenne belőle:D
Szóval csak annyit, hogy nagyon-nagyon imádlak titeket, és kellemes olvasást!:)
Kommenteljetek, nyomjatok egy feliratkozást!:)

És sajnálom a késést!

Taylor xx

* Ann szemszöge *



Harry leparkol a ház előtt, majd kiszáll. Sóhajtva nézek utána, s kicsatolom magamat.
- Oké Ann, nyugi - motyogom magamnak, majd nagy nehezen elhagyom a járművet. Bemegyek a házba, ahol azonnal megcsap a csokis muffin kellemes illata. Leveszem kabátomat, kibújok cipőmből és a nappali felé ballagok.
- Srácok, lenne mit mondanunk - hallom meg Harry hangját az említett helyiségből. Ajkaimat konkrétan már véresre csócsálom, miközben bemegyek hozzájuk.
- Sziasztok - nézek végig rajtuk, miközben leülök az egyik szabad fotelbe. Harry odaül, közel hozzám.
- Mi történt? - néz rajtunk végig aggódva Louis, miközben rákönyököl térdeire. Eleanor kezét hátára simítja, közben szemmel próbál belőlem valamit kicsikarni.
- Mi...voltunk James Green-nél, és a kórházba is betértünk - mondom halkan, közben lepillantok hasamra.
- Kórházban? Kórházban, miért? – kérdezi Eleanor, mire hátra dőlök a fotelben, és mélyet sóhajtok.
- Volt egy kis vérzés, de semmi komoly. Azt mondta a doki, hogy ez általában gyakori az első pár hónapban. A baba jól van – nyelek nagyot – csak mi nem – mondom még halkabban.
- Mi az, hogy ti nem vagytok rendben? – szólal meg ezúttal Liam, mondhatni hisztisen. Nem szólok semmit, ezúttal Harrynek kéne folytatnia, és nem csak nekem jártatni a számat.
- Hát… elég sok új információval szolgált nekünk James Green – köhint Harry, közben mellettem fészkalódik a fotel karfáján.
- Muszáj ennyire kertelnetek? Mondjátok már el végre, hogy mi a franc folyik itt! – csattan fel Zayn, közben kissé morcosan néz rám, majd Harry-re.
Nagyot nyelek, s hagyom, hogy belekezdjen a göndör.



És elmondta.
Mindenki csendben ül a nappaliban, s csak a kandallóban égő fa halk ropogása hallatszik. Undorodom magamtól, és a gondolattól, hogy ártatlan embereket öltem meg. De könyörgöm, nem tudhattam. Jó, talán előbb kellett gondolkoznom, mintsem cselekednem.
- És, most mi lesz? – percek telnek el, mígnem Nathasa szólal meg, ki eddig Niall-hez bújva agyalt.
Mélyet sóhajtok, miközben felemelem fejemet. Igyekezek, nehogy elbőgjem magamat.
- Hogy mi lesz? Összepakolja a cuccaimat Harry, és szakít velem. Véget vet a kapcsolatunknak, elkönyvel minden nyomorék gyilkosnak. És meg fogja bánni, hogy egy gyilkosnak csinált gyereket. Miattam nem lesz a gyereknek Styles mamája és papája. Ez csak is az én hibám lehet, én rontottam el. Harry ezek után biztos, hogy még rám nézni sem akar. Én…én tönkre tettem az életét. És úgy néz ki, hogy a közelgő gyerekünkét is – hangom remegni kezd, miközben könnyeim folyni kezdenek, végig arcomon.
Felállok, mielőtt még valamelyik megszólalna. Az emelet felé iramodok, közben már rendesen sírok, s csak úgy feltépem a szoba ajtaját. Az ágyra fekszem, arcomat egy párnába fúrom, melynek Harry illata van. De most nem, most ez sem tud megnyugtatni. Hatalmas, visszavonhatatlan fájdalmat okoztam Harry-nek. És, még ha nem is látszik rajta, de tudom, hogy fáj neki. Én, érzem. Szerintem már ismerem annyira.


Könnyeim eláztatják a párnahuzatot, hasamat szorítom. Igyekszek megnyugodni. Vagyis, kit áltatok? Egyáltalán nem próbálkozom evvel, inkább így akarom magamból kiadni a feszültséget és a többit, ami eddig ért. Nem verhetek a falba, vagy hülye tini lányok módjára vághatok eret. Az nem rám valna, plusz egy aprócska kis életért is én felelek. Mondanám, hogy az apja is, de ki tudja, hogy Harry akar e még mindet. Mert őszintén szólva az ő helyében én nem tudnák mit kezdeni a helyzettel.
 

Az ajtó lassan nyitódik, majd be is zárul. Az ágy mögöttem besüpped, s egy apró érintést érzek meg arcomnál. Ám nem az vár, akit reméltem. Lassan megfordulok, könnyes szemeimmel bámulok Liam-re. Nem szól semmit, csak magához húz. Ami mondjuk nem megy annyira, mert a babát még sem szeretném megnyomni.
Nem szólok semmit, arcomat mellkasába fúrom, a zokogás pedig ismét felszínre tőr. Liam csak cirógat, simogat, s hagyja, hogy kisírjam minden bánatomat.
Majd, mikor ez múlni látszik, csendesen megszólal.
- Harry…Harry elment. Miután felrohantál. Mondtuk neki, hogy jöjjön utánad, de kifakadt, és elbőgte magát. Végül elviharzott – mondja halkan.
Akkor gondolom a sírástól nem hallottam Harry hangját.
Elment.
Vajon hová?


- Ho…hova ment? – nyelek nagyot, miközben fejemet lassan felemelem. Látásom még mindig homályos a könnyektől, és a torkom is kiszáradt.
- Louis utána ment. Még nem jöttek vissza. Nem tudom, hova mehettek. Vagyis…van egy – két ötletem.


 * Harry szemszöge *


Csak megyek. Gyalog vagyok, hogy miért? Mert most valahogy képtelen vagyok beleülni abba az autóba, ami magával hordozza Ann finom illatát.
Gondoltam, hogy valaki utánam fog jönni, és nem is tévedtem.
- Harry! Harry állj már meg az isten szerelmére! – hallom meg Louis hangját, de valahogy most ő sem tud érdekelni. Csak egyedül akarok lenni a kibaszott gondolataimmal. El kell döntenem, hogy mi legyen, ami úgy nem megy hogy közben ezren pofáznak még hozzám.
- Mi a faszt akarsz Louis? – fordulok meg ingerülten, miközben kezeimmel idegesen hadonászok.
- Beszélgessünk – ér utol, kezeit zsebébe nyomja, miközben felnéz rám.
- Beszélgess a többiekkel, nem érek rá – hagyom ott, vagyis azt szeretném de természetesen ez nem megvalósítható. Követ.
- Mit szeretnél most tenni? Hogyan tovább? – lépked mellettem, szemem sarkából pedig látom, ahogy felnéz rám. Állkapcsom megfeszül, miközben kezeimet ökölbe szorítva lógatom testem mellett.
- Nem tudom. Kurva kibaszottul nem tudom – morgok, közben lefordulok egy pici kis utcába, ami egyébként a parkhoz vezet.
Hideg van, ami talán most pont jól esik az idegtől felhevült bőrömnek. De az most kevésbé, hogy Louis is itt van velem. Most igazándiból inkább lennék egyedül, mintsem vele. Félreértés ne essék, imádom a srácokat, de nem akarok idegből behúzni egyiknek sem. Így hát jobb, ha egyedül vagyok, ha le akarom vezetni a feszkót.


A parkhoz érünk, s leülünk egy hideg padra. Folyamatosan dobolok lábaimmal, meg sem állva, és meredek a sötét tájba. Csak ketten vagyunk, Louis folyamatosan engem bámul ami valljuk be kezd idegesítő lenni. De próbálom magamat kontrollálni, mielőtt kiütném.
- Mit érzel most? – teszi fel a kérdést halkan.
- Hmm…hogy mit érzek? Azt érzem, hogy rohadtul át lettem vágva. Mármint csak félig. Mert mégsem hibáztathatom Ann-t, mert ha Ő tényleg nem tudott erről az egészről akkor…Ahj – túrok bele idegesen hajamba – Nem tudom mi legyen Louis. Én…egyszerűen most képtelen vagyok hozzáérni Ann-hez egy darabig. Terhes, tőlem. De mégis megölte az ártatlan szüleimet, és sikeresen elintézte, hogy ne legyen a gyereknek az én ágamról rokona. Na jó, most ebből hagyjuk ki Gemma-t – nézek rá. Kezdem már kiadni magamból a feszültséget, mert valljuk be elég idegesen kezdtem bele az egészbe.
- Egyszerűen nem tudok most hogy hozzáállni Ann-hez. Nem bírom megérinteni, de mégis a gyerekem anyja. Csak…csak valahogy bele kell törődnöm, hogy megölte az elméletileg ártatlan szüleimet – vakargatom tarkómat.

- Szereted?




2016. november 5., szombat

48.Rész

Halii!:))) Ez az utolsó előtti előtti rész:D Készüljetek!:D Hamarosan sajnos könnyes búcsút kell vennünk a történettől, de az még nem most van.

Remélem kiélveztétek a szünetet, ahogy én is, és újúlt erővel mehettek vissza a bőrtönbe. Sajnálom, én csak így hívom.!
Minden esetre köszönöm a kommenteket, visszajelzéseket:)
Kellemes olvaásst, kommenteljetek és ne felejtsetek el feliratkozni!:)


Taylor xx

* Ann szemszöge *

 Érezted már azt, hogy jobb lenne, ha nem tudnál egy bizonyos dologról? Jobb lenne, ha nem tudnád meg, mert félsz; mi van, ha megváltoztat mindent? Mi van, ha az a bizonyos dolog felborít minden kedélyt vagy érzelmek változnak meg? Az eddigi barátból ellenség lesz, az ellenségből pedig barát.
Vagy mégsem?


Mindenem remeg. A testemben eluralkodik a pánik, agyam kikapcsol. Képtelen vagyok gondolni a gyerekemre, képtelen vagyok lenyugodni. Nem, nem és nem. Az nem lehet. Nem lehet, hogy mindvégig mi voltunk mozgatva, mint valami babák.
Nem lehet, hogy mindez igaz legyen. Nem lehet, hogy a nagy semmi miatt végeztem Harry ártatlan szüleivel.
Ártatlan.


Csend.
Csend telepszik ránk, vagyis nem teljesen. Halk lihegésem tölti be a mocskos teret. Green megfagyott vigyorral néz hol rám, hol Harry-re. Várja, melyikünk reagál előbb, s esik neki a másiknak. Remegő kezekkel simítom le előbukkanó forró könnycseppjeimet, melyek végig siklanak felhevült bőrömön. Ha ez igaz, és tényleg így történt, akkor egy nagyon kegyetlen ember vagyok. De hát könyörgöm, én azért tettem, mert én csak azt láttam. Csak azt láttam, ahogy Harry apja áll a véres szüleim mellett. Nem tudtam, hogy nem Ő végzett velük. Én, én…én nem. Én nem tudhattam.
- Harry…- kezdenék bele, ám hangom megcsuklik, s csak tátogok mint egy hal. Tekintetem a göndörre vezetem, ki térdeire könyökölve mered maga elé. Haja arcába hullik, eltakarva szemeit. További percek telnek el csendesen, mígnem Harry felemeli fejét. Szemeivel konkrétan ölni tudna. Semmi szeretet nincs íriszeiben, csak maga a sötétség. Mint akkor.
- Honnan veszi, hogy hiszünk magának, Green? – fordul a férfi felé, így oldalból látom teljesen megfeszült, tökéletesen ívelt állkapcsát. A két férfi egymás felé fordulva bámulnak mélyen a másik szemébe, mindkettő kezük ökölbe.
- Hülye lennék ilyeneket kitalálni. Ennyire nem vagyok örült – néz végig Harry-n lesajnálóan, majd feláll. Lépteit követem szemeimmel, melyek a helyiségben elfoglalt szekrénysorhoz indulnak. Kihúzza az egyik fiókot, kivesz belőle valamit, és Harryhez hajítja. Homlokom ráncba szökik, pulzusomat ismét megérzem fülemben dobolni. Harry tekintetét először Green-re kapja, majd megfogja a pisztolyt.
- Mi a francot kezdjek evvel? – szemöldöke a magasba csúszik, s a fegyvert megmarkolva feláll. Nagyot nyelek, egyszerűen csak lesokkolódva nyelem magamba az eseményeket. Valljuk be, minden túl gyorsan történik.
- Öld meg! – biccent felém egyszerűen James, közben a fiókot vissza nyomja, s a falnak dől hátával. Harry-re siklik tekintetem, végig formás lábain, mellkasán, majd arcára. Engem bámul, tekintete sötét, egyhangú. Vagyis rideg.
 

Elgondolkodik, miközben arcomat bámulja. Gondolkodik, mi tévő legyen. Gondolkodik, hogy vajon tényleg szót fogadjon pont annak az embernek, aki ennyi galibát kevert kettőnk között. Harry és az én idegrendszerem is most elég labilis, szóval mind ketten könnyen befolyásolhatóak vagyunk. Ezt pedig Green is nagyon jól tudja, ezért kihasználja az alkalmat.

 Harry Green-re néz, ajakpárnáit benedvesíti.
- Ez minden, amit tudnunk kell? - kérdezi rekedtesen. Mély hangja már- már ijesztő számomra. Én is beleharapok számba, kezemet hasamra simítom, ahol egy aprócska kis élet növekszik. Egy kicsi belőlem, és még több Harry-ből. De kérdem én; mi lesz ez után? Harry képes lesz velem egyáltalán normálisan beszélni? Tud-e még úgy tekinteni rám, mint a barátnőjére, vagy már ez reménytelen?
- Több titkom nincs. Mármint több dolog, ami fontos lenne számotokra. Most már végezhetsz Ann-el, meg avval a kis pokolfajzattal, ami benne van! Nem vagyok hülye. Felcsináltál egy gyilkost! Gratulálni tudok, kíváncsi lennék apád erre hogy reagálna. Szegény Tommy! Olyan jó ember volt! Ellenben a fasz fiával - fejét megcsóválja, közben arcán mocskos vigyor pihen. Szavai nem esnek a legjobban, így elkapom róla a tekintetemet, s Harry-re pillantok, ki tűrő határa szélén áll.
A következőkben kattan a biztosító a fegyveren. Bumm.
James Green a falra kenődve, holtan csúszik le a padlóra. A hangzavartól apró sikítás tör fel belőlem, s levegőért kapkodva simítok hasamra, mely eszeveszetten fáj.
Harry ledobja a pisztolyt, s elem guggol.
- Baby, Baby nézz rám! Ann, kérlek! - simít hasamra és arcomra. Remegve nézek rá.
- Vigyél...vigyél be kérlek a kórházba - 



 Az eredmények megjöttek. Idegesen harapdálom ajkaimat, közben várom, hogy a doki kinyögjön végre valamit. Zavar ez az egész, mert semmit nem akar mondani. Se jót, se rosszat. Ez bosszant, mert hát könyörgöm, a gyerekemről van szó!
- Szóval Ann, örömmel közlöm, hogy a babának semmi baja sincs, minden terhes nővel elő fordul ilyesmi. De nem kell aggódnia, nincs semmi baja a picinek - csúsztatta lejjebb szemüvegét a doki. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, s simítok hasamra. Harry egyébként kint vár ránk, vagy lehet, hogy megunta és inkább lelépett a picsába.
A doki ír fel pár vitamint, a lapot pedig a kezembe nyomja.
- Mindent köszönök Doktor úr, viszlát – megyek ki, s ajkaimat csócsálva nézek Harry-re, ki könyökére támaszkodva elmélyülten gondolkodik valami igen fontos dolgon. Mély levegőt veszek, majd leülök mellé. Félek. Félek bármit is mondani neki, mert nem tudom hogyan reagálna. Nem tudom, felemelné-e a hangját, vagy nemtörődöm stílusba válaszolna? Esetleg nem szólna semmit?
Nem cselekszem, csak ülök mellette szótlanul. Percek telnek el így. Azok az őrült, nyavalyás másodpercek, majd perek. Egy idő után teljesen idegesítőek tudnak lenni. Legalábbis nekem.
Fejét felém fordítja, alsó ajakpárnáján végighúzza fogait.
- Mit mondott? Jól van a baba?- kérdezi, közben felegyenesedik és kérdőn néz rám.
- Gyakori az ilyen, még az első pár hónapban. De nincs semmi baja a picinek. Felírt pár vitamint, holnap majd kiváltom őket – állok fel, s lenézek rá. – Hazamegyünk? –
- Jó lenne. Szerintem kibaszottul van mit megbeszélnünk – morogja, s elindulunk a lift felé, amivel a földszintre tudunk menni. Kezét derekamra simítja.
Talán még sincs minden veszve?