2015. június 28., vasárnap

11.Rész

Sziasztok!

Sajnálom a késést, pedig igyekeztem. Csak hát bátyámnak köszönhetően nem nagyon tudtam gép előtt lenni. Jövőhéten ha tudok, kirakok még egy részt.A közvélemény kutatás lezárult.Szerinted igényesebbnek tartod a mostani részeket, mint a régieket? Szavazatok:
Igen: 24 (75%)
Nem: 9 (28%)


Köszönöm a megtekintéseket, és a kommenteket. Imádlak titeket.
Jó olvasást, tudjátok a dolgotokat!:)


Taylor xx



*Ann szemszöge *


Harry izmai megfeszülnek, tekintete elködösül. Közelebb lép, a távolság már csupán csak egy méter. Kezemet leengedem magam mellé a pisztolyt zsebembe rejtem. Arcomon még mindig piszkos mosoly játszik. Nem félek tőle. Valamiért most nem. Inkább a játékosságot nevezhetném alkalomhoz illőnek.


Még csak pislogni sem tudok, de Harry karjai derekamat fogják körbe. Ujjbegyei erőszakosan fúródnak finom bőrömbe, mire felszisszenek. A pisztolyt eldobom, kezemet mellkasára rakom és próbálom eltolni magamtól.
- Eressz el! - sziszegem összeszűkített szemekkel. Szorítása fokozatosan erősödik. A levegő tüdőmbe szorul.
- Miért tennék ilyet? Ann - hangja éles. Érezni lehet rajta a harag milliónyi jelét. A mosoly már rég lefagyott arcomról. Helyét talán a félelemnek lehetne betitulálni.
Kockái felett markolok bele pólójába.


- Engedj el! Most! - hangom parancsoló. Türelmem kezd fogyni.
Harry elengedi derekamat, keze alkaromra siklik. Erősen markol bele puha bőrömbe. Fájdalmasan szisszenek fel. Erősen a falnak tol. Hátam kisebb puffanással találkozik a jéghideg fallal. Pont a vörös részre ami lehet, hogy meg is fogja a pólómat.

Halkan felnyögök és próbálom eltolni magamtól. Egyik kezével egy egyszerű mozdulattal fogja meg a két csuklómat amiket a falhoz szegez. Másik csápja sem tétlenkedik, végig siklik oldalamon majd hirtelen ötlettől vezérelve nyakamra téved. Épp akkor veszek levegőt - ami meg kell hagyni eléggé kevés -. Megszorítja nyakamat. Torkom kiszárad, pulzusom az egekbe.

 
Nyüszíteni kezdek, vergődök, mint egy hal, akit a hullámok a partra sodortak.Kezemet kiszabadítom szorításából és másik kezét próbálom leszedni nyakamról. A vér az agyamba tódul, homályosan látok. Lábaim felmondják a szolgálatot. Mintha lebegnék. Harry szemeibe nézek, melyek szinte már feketék. Arca dühről árulkodik, nyakán az erek kissé kidudorodnak.
Pirosló ajkai minimálisra húzódnak. Arca a szokottnál is ijesztőbb.


A pánik teljesen uralmává tesz. Homályosan látok, nyüszítésem tölti be az egész folyosót. Hirtelen a szorítás gyengül, Harry ellöki magát tőlem és hátralép. Testem hatalmas puffanással zuhan a betonra. Levegőért kapkodva húzom fel lábamat. Nyakamhoz kapok. Megtapogatom testrészemet. Hihetetlen, hogy nem fojtott meg. 


Leguggol elém. Arcunk egy magasságban van. Ajkainkat centik választják el. Érzem meleg, mentolos leheletét. Tekintetem ajka s szeme között cikázik. Tekintete meglágyul, vonásai rendeződnek. Kezét felemeli, mire kicsit hunyorogni kezdek. Várom, hogy megüssön. Ám ez nem történik meg. Keze államhoz ér, amit kissé megszorít. Bátran állom tekintetét. Ajkai piszkos mosolyra húzódnak.


Annyira utálom ezt a mosolyát. Legszívesebben lemosnám a képéről.
Kezét levezeti kezemre, amit megfog és felhúz. Kirántom kezemet fogásából és félre nézek. Oké, ezt már végképp nem értem. Az előbb még fojtogatott, most meg itt kedveskedik. Ez meg mit szívott?
Tekintetem megakad a pár méterre tőlem fekvő pisztolyomon. Jelentőségteljesen nézek Harryre. Tekintetét rám kapja, s mintha tudná mire készülök, a pisztoly fele iramodik.
Utána sietek, belerúgok a fegyverbe, ami pár métert elcsúszik. Harry próbált ellökni, ami valljuk be nem nagyon sikerült neki. Leguggoltam s felveszem a revolvert, majd megfordulok. Meghúzom a ravaszt. Harryre célzok.


- Ne gyere közelebb! Elegem van belőled bazdki! Egyszer ilyen vagy, egyszer olyan! Mi a tökömet akarsz tőlem? Nem is ismerlek! Nem tudok rólad semmit! Akkor miért nem hagysz békén?! - hangom hisztérikussá válik. Kezem remeg, így kénytelen vagyok két kézzel megfogni a pisztolyt.
Nem! Most nem gyengülhetek el! Válaszokat akarok! Nem kell több hazugság.. Abból van már egy egész lista.


Harry elkomorodik. Arcán az értetlenség apró jeleit lehet kivenni. Na ne adja már az ártatlant, hogy nem tud semmit. Ha nem tudna, akkor nem adta volna ki magát George-nak, nem hazudott volna.
- Hát nem emlékszel Ann? Nem rémlik semmi? Az osztályodból egy srác. Akire tapadtak a csajok. Semmi? - hangja nyers. Mély hangjától a hideg cikázik hátamon.
Hirtelen minden beugrik. Minden.
- Nem! Nem lehettél te az! Nem! Akkor is. Nem csináltam veled semmit sem, hogy ezt tedd velem! - rázom meg fejemet. Ajkaim remegnek. Szinte ugyan abban a szituációban vagyunk, mint ami fél órája történt. 

Uuuuuu...


- Még, hogy nem csináltál semmit se? Ne viccelődj Ann! - hangja olyan, mintha tört forgatnának benne. Villámcsapásként ugrik be valami. A ma reggeli személyigazolvány. Az anyja neve..

Anne Cox

- Te vagy Anne fia? - állam a padlót súrolja. Hát ez kész..

- Igen, én vagyok. Te pedig a szüleim gyilkosa.





2015. június 27., szombat

9. Rész

Kukucs!

Először is, csak annyit szeretnék mondani, hogy remélem mindenki aki volt jól érezte magát a koncerten. Remélem helyettem is kiabáltatok Harry-nek! Én sajnos az otthon ülők táborát segítettem. 


A részről meg csak annyit, hogy ez az eddigi leghosszabb az Enemies történetében!
Szóval jó olvasást mindenkinek, várom a véleményeket!! 


Taylor xx



* Ann szemszöge *


Egy erős szúrást érzek. Ajkaim elnyílnak egymástól, arcom eltorzul majd hasamra pillantok. Kezemet egy fájó pontra szorítom, és megnézem az egyik ujjamat. Vér.


Egy nyögés szökik ki ajkaim közül. Összeesek, testem élettelenül zuhan a laminált padlóra. Homályosan látok, tüdőm összeszorul.


Egy elmosódott alakot látok fölöttem. Szemeim ólom nehezek.
- Ann! Ann kérlek! Próbálj fent maradni - rázogat valaki. A hang nagyon hasonlít Eleanor-ére.
- Én.. én.. - nyöszörögtem, miközben lehunytam szememet.  Még hallok pár hangot, kiabálásokat, majd se kép, se hang.


***


Békesség. Ezzel az egy szóval tudnám jellemezni, az állapotot amibe kerültem. Nem hallok zajokat, nem érzek fájdalmat, nem gondolok semmire, csak hagyom, hogy a sötétség kénye-kedve szerint ringasson. Betakar, mint egy puha takaró, melyből senki nem akar kikelni. 


Mosolygok.
 Azt hiszem mosolygok. Nem tudom. Nem is számít. Itt nem. Itt semmi sem számít. Nincsenek gondok, amiket meg kell oldani. Nincsenek gyilkosok, akik elől el kell menekülni. Nincs itt semmi, csak sötétség, mely körül ölel. Ha lehetne örökre itt maradnék. Talán meg is teszem. Mi várna rám a sötétségen túl? Fájdalom? Halál? Hiányoznék egyáltalán valakinek? Fogalmam sincs. Nem is érdekel. Feküdtetek már puha párnák tömkelegében? Érzetétek már, hogy a testetek piha könnyű, és ha a gravitáció nem rántana a földhöz, bármelyik pillanatban elszállhatnátok.


 A nyugalom végig járta az egész testeteket? Az enyémet igen. És nagyon jó érzés. Hamar nyugtalanná válok, mikor halk beszédfoszlányok törnek utat maguknak a tudatomig, felszakítva a biztonságos kis burkomat. A tudatommal kézen fogva érkezik meg a kín is. Fájdalom hasít a testemben. A hasamon mintha addig akarnák húznák a bőrt, míg fel nem hasad, hogy megmutassa mit is rejt alatta.


 A fejem lüktet, mintha ököllel vernék belülről, és nem tudok megmozdulni. Fogalmam sincs hol vagyok. A halk beszélgetés felerősödik, de még így se tudok rájönni, hogy kik azok, és miről beszélnek. Talán rólam. Talán nincs is semmi köze hozzám. Nem is érdekel. Csak vissza akarok kerülni a sötétségbe. Az érthetetlen beszéden kívül, egy új hangot fedezek fel a zajok között. Egy egyenletesen pittyegő hangot. Nem tudok rájönni, hogy mi lehet az, pedig tudom, hogy ismerem. Hallottam már, csak nem tudom hol és mikor. Ahogy a zajok fokozódnak egyre nyugtalanabb leszek. Nem akarok visszatérni. Még nem. De vajon miért nem? Aztán hirtelen rájövök honnan is olyan ismerős az a monoton zaj.



 Az EKG hangja. Kórházban lennék? Mégis hogy kerültem ide? Mi történt? Nem emlékszem. Miért nem emlékszem?! Dereng valami egy hangos fegyver dörrenésről, majd éles fájdalomról. Gondolom meglőttek. Mégis miért? Féltem. Sőt, rettegtem. Ebben biztos vagyok. Ki akart megölni? Egy zöld szempár is rémlik, bár nem tudom semmihez sem kapcsolni. Talán annak a tulajdonosa próbált végezni velem? Nem hiszem. Ha felidézem magam előtt a két zöldességet, csak biztonságot érzek. Biztosan egy fontos személy az életemben. Aztán villámcsapásszerűen árasztanak el az emlékek. A hangos dörömbölés az ajtómon, a félelem, ahogy kétségbeesetten hívtam a lányokat. A férfi az ablakban. A levél. George. Pánikszerű félelem növekszik a mellkasom tájékán. Futni akarok, futni amíg a lábaim bírják. Vagy egyszerűen csak visszasüllyedni a sötétségbe. A kalapálás a fejemben egyre csak nő, szinte már elviselhetetlen. Hasamon a bőr újra húzódni kezd, mintha két oldalról szaggatnák le rólam. Borzalmas. Szabadulni akarok. Próbálom kizárni az egyre hangosodó zajokat, és úgy tűnik sikerrel is járok. Újra elcsendesedik minden, a kín is enyhül. Fejemben már csak halvány emléke van az előbbi hasogató érzésnek. Bőrömről mintha elsimították volna a fájdalmat. Tudatomban újra béke honol. 


Aztán megérzek egy lágy simítást a kézfejemen. Alig érint, szinte nem is érzem, de a nevemen szólít. Mond valamit, de nem értem tisztán. Mintha hívna magához, én pedig valamiért nem tudok nemet mondani neki. Lassan, pislogva nyílnak fel szemeim, felfedve barna íriszeimet. Először nem látok semmit. A kórház lámpáinak fénye elvakít, így gyorsan vissza is zárom a szemhéjaimat. Várok egy kicsit. Hallom ahogy mozgolódás kezdőik körülöttem és többen is a nevemen szólítanak. Kérik, hogy mondjak valamit, jelezzek nekik. Nem mintha nem azon lennék... Újra megpróbálom. Ezúttal megfontoltabban. Megvárom míg hozzászokik a szemem a fényhez, majd teljesen felnyitom őket, és körbe nézek. Vagyis, a fölém magasodó emberekre. nem sok helyet hagynak nekem. A lányok azok. Arcukon boldog mosoly, szemükben megkönnyebbülés. Eleanor arca ekkor teljesen betelíti a látómezőmet. Egy pohár vizet nyújt felém. Ekkor döbbenek rá milyen szomjas is vagyok.


Torkom kiszárad nehezen kapok levegőt. Megnyalom kiszáradt ajkaimat. Barátnőm segítő kezet nyújt, így sikeresen feltudok ülni.
Az ágytámlának dőlök, kezeim kissé remegnek. El a kezembe adta a poharat, amit egy bólintással köszönök meg.
Számhoz emelem a poharat, majd kortyolni kezdem a vizet.
Mindet megittam, egy csepp sem maradt a pohárban. Még mindig remegő kezekkel adom vissza barátnőmnek a poharat. 


- Ann! Nem szeretnélek ezzel terhelni, de mi történt amíg mi nem voltunk otthon? - teszi fel a kérdést Perrie. Alsó ajkamat beszívom, és elgondolkodok. Visszaemlékezek a történtekre. Minden egyes pillanat filmkocka szerűen pörög le előttem.
Sóhajtok majd hajamba túrok. Mindent részletről részletre elmesélek nekik. Eleanor kicsit megszorítja kezemet mikor végzek a mondandómmal.
- Meddig kell itt lennem? - nézek végig rajtuk. Nathasa sóhajt, majd az órájára pillanat.
- Elméletileg jövő hétig - mosolyodik el szelíden. 


Körbe nézek a helyiségbe. A falak fehérek, a fertőtlenítő szag teljesen belepi a teret. Az EKG csipogása fülsüketítő. Csodálom, hogy a lányok még nem panaszkodtak érte.
Lassan felülök, ajkamat beharapom.
- Hát már délután van, csak a dokira kell várni - mosolyodok el halványan.


***

Kilépve a klór és fertőtlenítő szagú kórházból, azonnal megcsap a lenge nyári szellő. Arcomra mosoly ül, ahogy a lányok mögött lépkedek.
A város mint mindig, most is aktív. Rengeteg autó mászkál ide oda.



A parkolóba érve meglátom az autómat.
- Melyikőtök vezetett? - nézek rajtuk végig.
Danielle megfordul, felemeli kezét, és tovább sétál.
Közel érve az autóhoz, furcsa érzésem támad. Mintha valaki figyelne. 


A lányok már rég bent ülnek az autóba, már csak rám várnak. Visszanézek vállam fölött, tekintetem végig siklik pár autón.
Tekintetem megakad egy szintén olyan autón, mint az enyém. A sötétített ablak ellenére is, ki tudok venni egy alakot. Egy alakot, akinek a teste felém volt fordulva.


És itt eszembe jutott George. Hol van? Miért nem keresett? Mit csinál? 


Sóhajtva szálltam be, hátra Perrie mellé. Bekötöttem magam, és előhalásztam a fülhallgatómat.
- Beugrunk vásárolni, ha nem gond – pillant rám a visszapillantó tükörből Nathasa.
Fejemet megrázom, majd elmerülök telefonom  világába.
A zene szól, majd’ kiszakad tőle a dobhártyám. De nem érdekel, úgy érzem, hogy így könnyebben tudok gondolkodni.
Nekidőlök az ajtónak, és csak bámulok kifele az ablakon. 


Teljesen elmerülök a kis világomba. Nem érdekel semmi. Miattam még történhet világvége vagy bármi más, de engem nem érdekel.
Nekem most csak a zene van. Semmi más.


Már csak arra eszmélek fel, hogy valaki kihúzza a fülemből a fülhallgatót.
Kíváncsian felhúzott szemöldökkel nézek rá az illetőre, aki Eleanor.
- Megérkeztünk – mosolyog rám Elenaor, majd ő is kiszáll.


Kinyitom az ajtót, és én is kiszállok.
- Visszafele én vezetek – nézek a sofőrre, és elveszek ez kosarat – Tulajdonképpen mit is veszünk? – nézek rájuk felhúzott szemöldökkel.


- Hát mivel Nathasa kifosztotta a hűtött, ezért tartunk egy kis bevásárlást – néz jelentőségteljesen Danielle az említett lányra. 


Beérve az áruházba, azonnal megcsap a friss péksütemények illata.
Én kullogtam leghátul, csak úgy, mint mikor a parkolóba mentünk. Bevetődtünk az emberek sokaságába.
Nathasa és Perrie azonnal megcélozta az élelmiszereket mire én röhögve néztem utánuk.
- Mindjárt jövök – nézek Danielle-re, aki még velem maradt.
Barátnőm bólintott, mire én az italok felé siettem.
Ma berúgunk, sőt, inkább elmegyünk bulizni. 


Levettem a polcról egy karton energiaitalt, majd visszasétáltam, és a kosárba raktam.
- Készülj! Ma bulizunk! – mosolyodok el, és visszasietek.
Mögülem hallom, ahogy barátnőm siet felém, maga után húzva a kosarat.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? – néz rám kissé aggódva.


Tipikus Danielle. Ő szokott ötünk közül parázni. Mindig ő akar minket megvédeni mindentől.
- Ne legyél már ennyire Daddy! – nevetek fel, és egy karton  ásványvizet is a kosárba rakok.


Mikor már a kasszánál voltunk, újból elfogott az az ismerős érzés miszerint néznek.
Körbe nézek, de nem látok senkit se. Nekem ez túl gyanús.
Újból végig nézek az embereken, mikor megakad valakin a tekintetem.
Magas, akárcsak George, fekete ruhája tökéletesen kiemeli bicepszét és formás lábait.
Fekete sapkája alól kikandikál göndör haja. Nekem oldal nézetbe áll. Lassan felém fordul, zöld, már már smaragdzöld szemeit enyéimbe fúrja. 


Egy pillanatra még levegőt sem merek venni. Érzem, tudom, hogy ő volt ott a parkolóban, és ő bámult. 


Lábamba egyfajta remegés költözik, ami lassan uralmává veszi testemet. 

- Ann! Minden rendben? – érzek meg egy simítást alkaromon, mire tekintetemet oda kapom.
Perrie aggódva néz rám. A lányok már mindent visszapakoltak a kosárba.
- Pe…persze – mosolygok rá, ami inkább egy vicsorgásra hasonlít. 


***


Hajamat megcsinálom, majd a sminkemnek állok neki.
Pár órája értünk haza. Megbeszéltük a lányokkal, hogy elmegyünk bulizni. Úgy érezzük, most mindenkinek jót fog tenni ez a kis pihenés.
Miután végzek sminkemmel, feleszem a ruhámat. Talán már túlságosan is miniszoknyára esett a választásom.
Magamra aggattam a fekete csipkés ruhát, és felvettem a magas sarkúmat, minek hála egy fejjel magasabb lettem. 


Telefonomat kezembe veszem, majd megiszom az asztalomon felejtett energiaitalt.
Az üveget hanyagul rakom vissza, s leballagok a lépcsőn.
A lányok már teljes harci díszben állnak előttem.
- Na mi van? – kuncogok fel, és végig nézek rajtuk. Gyönyörűek.
- Menjüüüüünk! – Nathasa megint pörög, szokásához híven.
Kuncogva zárom be az ajtót, majd utánuk megyek.
A levegő még úgy ahogy, de meleg. Kellemes. 


Cipőnk kopogása tölti be a teret. A házak ablakából kisebb fénycsóvák csúsznak ki a redőny rései közül. Némelyik kutya, ahogy haladunk megugat minket. 


Perrie mellém csatlakozik, majd felnéz rám.
Barátságosan rámosolygok, és végig nézek rajta.
Egy tengerkék miniruha van rajta, ami teljesen kiemeli szemét, és szőke haját.
Idomait egyaránt. 


- Gyönyörű vagy – mosolygok rá, és tovább ballagok.
A saroktól már hallani lehet a hangos, dübörgő zenét. A lányok előre sietnek, már amennyire lehet magas sarkúban.
- Köszönöm – mosolyog rám barátnőm.
Elhaladunk a hatalmas sor mellett, mire az emberek többsége utánunk szól. Mindenféle trágár jelzőt aggatnak ránk.


A zene egyre jobban erősödik, teljesen átjárja a testemet.
A lányok a két nagy melák mellé sétálnak. Danielle és Nathasa odasúg nekik, akik kitárják előttünk az ajtót.
A meleg levegő egyből arcon csap, ahogy belépek.
A fülledt légkör teljesen megtelik emberekkel.


A szerelmes párok egymástól pár centi távolságra vonaglanak.
Intek a lányoknak, és a pulthoz megyünk. Kérünk pár italt, és keresünk valami helyet.
A sarokban telepedünk le. Perrie és Nathasa hanyagul hajtja le az alkoholt, és a parkett fele igyekeznek.
Ahogy leülök, újból az az érzés kap el, mint ami ma kétszer is. Valaki figyel.


Próbálom mind ezt kiverni fejemből, ezért én is lehajtom az italt. Hagyom, hogy végig marja a torkomat, és megbódítson.
Felállok, lecsapom a poharat. 


Már korábban is elhatároztam. Ma bulizni fogok.


- Jöttök táncolni? – ordítom túl a zenét, miközben felhúzom Daniellet.
Barátnőm próbál visszahúzni, de hiába. Ha bulizni akarok, akkor bulizni is fogok.
A parkettre sétálunk, majd megkeressük a többieket és velük együtt kezdünk táncolni.
A zene hangos, a dübörgés átjárja az egész testemet. Csípőmet mozgatni kezdem, miközben táncolok. 

Perrie levonul, majd a pulthoz siet. Vesz egy kis piát, majd visszajön.


Kezembe nyomja  a műanyag poharat, aminek tartalmát azonnal lehajtom. Az ital marja a torkomat, mintha tömény erős paprikát ennék.
A poharat hanyagul dobom el, és tovább táncolok.
Rengeteg ember van, egyre többen jönnek a parkettre. Körbe nézek, a fény ellenére is sikeresen kiveszek egy illetőt, aki engem néz.
Hátamon valamiféle borzongás fut végig, kiszáradt cserepes ajkaimat benedvesítem, és direkt jobban rázom meg derekamat. 


Ha személyleírást kellene adni az illetőről, teljesen az lenne, amikor az áruházban voltunk.
Most viszont egy fekete térdnél koptatott nadrág, és egy fehér ing van rajta, miből a felső három gomb nincs begombolva. Tekintetem elidőzött tökéletesen kidolgozott testén.
Bámulásom neki is feltűnik, dús ajkai dögös mosolyra húzódnak és felém igyekszik.


Szégyenlősen elmosolyodok, és már csak lassan táncolok.
A lányok felé nézek, akik már az asztalunknál ülnek. Illedelmesnek nem nevezhetően bemutatok nekik és teljesen feléjük fordulok, mikor megérzek egy meleg hatalmas tenyeret fenekemen.


- Hmm…. Gyönyörű vagy Ann! – azonnal megismertem az érdes mély hangot. George.
Lassan megfordulok, s szemeibe nézek.
- Miért nem kerestél? – motyogok fülébe és szomorúan tekintek rá.
Keze fenekemről derekamra siklik és megtartja testemet.
- Nem mertem bemenni. Szégyelltem magamat – hajtja le fejét. Álla alá nyúlok és kényszerítem, hogy szemembe nézzen.
Már jócskán az eddig elfogyasztott alkoholok hatása alatt vagyok, így arcon puszilom, ami jobban mondva szája szélére sikeredik. 



***

Az italok csak gurultak le, miközben egyre vadabbul táncolunk. Időközben Danielle is elengedi magát, így velünk együtt táncol.


George félre húz, és átkarolja derekamat. Hátat fordítok neki, miközben ravaszul elmosolyodok s csípőmet ágyékához dörgölöm.
Úgy érzem, hogy teljesen józan vagyok, tudom, hogy mit csinálok.
A fiú kezét fenekemre csúsztatja, miközben szorosan átkarol. Meleg, nedves ajkát megérzem nyakamnál.
Egyre feljebb halad az apró puszikkal, csókokkal.
Jóleső sóhajt eresztek el, és göndör hajába túrok. Válaszul egy morgást kapok, mire teljesen megborzongok. 


Megérzem fenekemnél kemény férfiasságát. Kezem végig siklik bicepszén, majd mellkasán állapodik meg. Teljes testtel felé fordulok, és ajkaira tapadok.
Nyakába akasztom kezemet, és közelebb húzom magamhoz. 


George keze bejárja az egész testemet. Nyelvét lassan végig húzza alsó ajkamon, mire ajkaim elnyílnak egymástól.
Nyelvünk vad, forró táncot jár. Belesóhajtok a csókba, és hajába túrok. 


Mikor levegőnk kezd fogyni, elszakadunk egymástól. Homlokunkat össze döntjük. Geroge keze ruhám alá csusszan. Alsó ajkamat beszívom.
- Ne itt! – motyogom ajkaira, és szemébe nézek.


A fiú bólint, és maga után húz. Kilépünk a hűvös levegőre. Geroge-ba kapaszkodok úgy haladunk végig az utcán. 


Lassan lépkedek, miközben mélyeket szippantok. Érzem, hogy az agyam kitisztult. A fiú kezét derekamra simítja, így tart meg. Felnézek az égre. A csillagok gyönyörűen világítanak. Telihold van. Az idő három óra körül járhat. 


A házunkhoz érve kicsit vacakolok a kulccsal, kezem remeg. Türelmem kezd fogyni.
George mellém áll, és segít kinyitni az ajtót. Belépve már csak arra marad időm, hogy felkapcsoljam a lámpát.
Partnerem gyengéden az ajtónak lök és ajkaimra tapad. Kezét combomra simítja, ruhámat egyre feljebb túri.
- Ugorj! – motyogja ajkaimra, mire teljesítem kérését. Lábaimat szorosan kulcsolom derekára és hajába túrva csókolok vissza. 


George fenekemnél fogva tart és az emeletre indul.
A következő amit megérzek, már csak az, hogy a párnáim között fekszek. A levegő forró, mohón kapunk egymás ajkai után.
Kezem mellkasán siklik végig, s ingjét kezdem kigombolni. Kicsit felemelkedek az ágyról, mikor George ruhám cipzárját húzza le. Szoknyám halk puffanással érkezik a szürke laminált padlóra. 


Már csak fehérnemű takarja testemet.


Ingjét lassan húzom le róla és a szoba végébe hajítom. George elszakad ajkaimtól és végig néz rajtam.
A holdfény, s az utcafény tökéletesen megvilágítja arcát. Gödröcskés mosoly játszik arcán. Ajkai duzzadtak, szemei a szokottnál sötétebbek.
- Gyönyörű vagy! – simít végig testemen, mire megremegek. Ajkamat beszívom érzem, hogy elpirulok. 


Nem szólok semmit se, csak magamhoz húzom. Csók közben végig simítok derekán.
Ajkai megtalálják nyakhajlatomat, ahol nedves puszikat hagy. Halkan felsóhajtok, szememet szorosan hunyom le.
Hajába túrok, és tarkójánál lévő göndör tincseivel kezdek játszani.


Közben keze vándorútra indul, le nőiességem felé, amiről a tangát egy könnyű húzással távolít el rólam.
Légzésem gyorsul, ahogy simogatni kezd ott lent. Lábaimat feljebb húzom.


Puszijai vállamra siklanak, fogával húzza le melltartóm pántját, majd hátam alá nyúl és kikapcsolja.
Az anyag, úgy mint a többi ruha, a földön végzi. Hirtelen egy ujja belém csúszik, mire szemöldökömet ráncolom, izmaimat összehúzom. Egy nyögés szakad fel belőlem. A puszik mellemre irányulnak, és egyre csak haladnak lejjebb. 


***


Éreztétek már úgy magatokat, hogy minden tökéletes? Hogy rózsaszín felhőket látsz mindenhol?
Valami ilyesmi történik most velem. Szememet kinyitom, valami keményen fekszek. Egy mellkason fekszek.
Egy kidolgozott, izmos mellkason. Lassan, kissé nyöszörögve ülök fel s fejemhez kapok.
Film szerűen pörög le minden előttem. Az iszogatás, az együttlét és Geroge.


Beharapott ajkakkal nézek végig tattooin, majd arcára irányítom tekintetemet. Szemei csillognak, boldogsággal teltek. Én is elmosolyodok, és csak akkor esik, hogy meztelenül vagyok előtte.
Hiper sebességgel kapom fel Geroge ingjét és a tangámat.
- Jó reggelt szépség – ül fel mosolyogva a fiú, és arcomra nyom egy puszit.
- Jó reggelt – mosolygok és felállok – Van egy zsebkendőd? – nézek rá.
- A farmeromban találsz – mosolyog rám, és vissza dől a párnák közé.


Bólintok, majd a nadrág felé sietek. Leguggolok, és a zsebébe kezdek kutatni. Zsebkendő helyett valami más akad a kezembe.
Egy személyi igazolvány.

„Születési név: Harold Edward Styles
Anyja neve: Anne Cox”



2015. június 21., vasárnap

10.Rész

Hahi!


Nagyon nagyon sajnálom a képemet, hogy nem jelentkeztem. Eléggé szétszórt vagyok..
Hát hivatalosan is elkezdődött a nyári szünet. Igaz, vissza van még az évzáró / ballagás, kinek mi.
Ebben a 2 hónapban rengeteg részt fogok írni, vagyis igyekszek.
Köszönöm a 4 kommentet, és a megtekintést, s az új feliratkozót.
Jó olvasást kívánok mindenkinek, tessék kommentelni!!


Taylor xx


* Ann szemszöge *


Megilletődve forgatom kezemben a személyigazolványt. Ez nem lehet igaz... de miért? Hogyan?
Hogy lehettem ekkora idióta?


Egy köhintés húz vissza a jelenbe. Összerezzenek, s felegyenesedek. Az igazolványt kezembe szorongatva fordulok meg. George -aki igazándiból Harry-, mellkasával szemezek.
Tekintete lyukat éget rajtam. Lassan felemelem fejemet, és ránézek. Nem tudok mit mondani.
Minden féle érzelem kavarog bennem.
Csalódás. Hitetlenség. Fájdalom.


Nagyot nyelek, torkom kiszárad. Lábaim remegnek.
Felnézek zöld szemeibe s felmutatom a kártyát.
- Ez... ez mi?! - hangom remeg. Egy értelmes szót sem tudnék kiejteni rendesen.
Harry ajkai szólásra nyitódnak. Nem tud semmit sem mondani.


Kezemből kiesik a kártya, elmegyek mellette, immáron könnyeimmel küszködve. Magamra rángatok egy pólót és egy nadrágot. Elmegyek mellette és lerohanok a lépcsőn.
A lányok kiszaladnak a hangos lábdobogásra. Még ők is másnaposok.
- Ann! Ann! Mi történt? - áll elém Nathasa. Kikerülöm, majd felveszem a cipőmet.


A lépcső felől ismételten lábdobogások hallatszanak. Szem forgatva megyek ki az ajtón, hidegen hagyva a többiek kérdezgetéseit. Sietve szállok be a kocsimba, majd kigurulok az utcára.
Nem érdekel semmi sem. Hihetetlen, hogy valaki képes volt mind ezekre. Hogyan?
Miért? Miért nem lehet végre békén hagyni?


Gondolatok ezrei suhan át agyamon, ahogy egyre jobban markolom a kormányt. A megengedett sebességnél jóval gyorsabban megyek. A táj teljesen összemosódik. Oldalra nézek, már elhagytam a várost.


A fékre lépek, a kocsi megáll. Zsebembe rejtem a kulcsot, s kiszállok az autóból. Sehol egy lélek. Az út csendes. A szél a port az útra fújja. Jobbra nézek, ajkaim elnyílnak egymástól. Egy hatalmas erődszerűség előtt állok. Körbe nézek. A falak magasak, szürke s barna színűek. Tető helyett több méter magas fű és föld van.


Mind ezt lehetne egy erődnek hívni. Hatalmas. Akár két- háromszorosa egy rendes focipályának. A madarak barátságosan csicseregnek, de ha jobban megnézem az épületet inkább megijedek.
Egyre közelebb megyek a hatalmas bejárathoz. Egyre jobban felkeltette ez a hely az érdeklődésemet.
Bemegyek,  és körbe nézek. Csend van. Kiérek egy hatalmas udvarra.




Körbe pillantok. Rengeteg ablak, ajtó sorakozik egymás mellett. Hirtelen bevillan valami. Mintha már jártam volna itt.
Az a gond, hogy minden zavaros. Rémlik pár emlék kép, de semmi több.
Ez a hely hatalmas.


Az egyik ajtóhoz sietek. Megmarkolom a kilincset és kitárom.
Ahogy kinyitom az ajtót, hatalmas nyikorgás hallatszik. Belépek és körbe nézek. A falak fehér és vörös  színűek.


A folyosó mintha végtelen lenne. Dohos szag jár a levegőbe. Az ablakokon kisebb fény sugárzik be. Lassan elindulok. Bakancsom kopogása visszhangzik. Végig simítok a vörös falon, ami kicsit megfogja kezemet. Megállok egy ajtó előtt. Nincs becsukva. Körbe nézek. A falak itt is vörösek. Néhol kissé kopott fehér, már- már szürkék. Ahogy beljebb megyek, egyre több emlék tör fel bennem.


A helyiség közepén egy asztal van. Barna kissé már kopott fa asztal.
Pár lap és egy toll van rajta. Közelebb megyek. A beton poros, a fülledt levegő itt is megmutatkozik. Az ablakban nincs üveg. A szilánkok a párkány előtt, a betonon vannak.


Felveszem az egyik papírt és tanulmányozni kezdem. Adósságok vannak rajta. A kézírás eléggé ismerős. Apám írt így. A kissé macskakaparásokat dőlt betűkkel szokta cifrázni.


Elmosolyodok a szomorú gondolaton majd tovább olvasom a lapot.

Tartozások:
Tom Styles - 100000  $
Peter Green - 280000   $


Az oké, hogy rajta van Tom, de ki a másik?.
Senki olyat nem ismerek. Főleg nem Peter nevű emberkét.


Fejemet megrázom és lerakom a papírt. Hirtelen egy zaj csapja meg fülemet. Fejemet felemelem és az ajtó fele nézek.  Mintha lépések zaja visszhangzana. Kissé megrémülök, ellépek az asztaltól és lassan az ajtó fele ballagok. Kilépek és jobbra nézek. A lépések egyre közelebbről jönnek.


Tudtommal senki nem jár ide. Mindenféle gondolat suhan át agyam fölött, visszarohanok az ajtóhoz és kihúzom az egyik fiókot. Újabb papírköteg fogad. Mindegyik le van pecsételve. Felforgatom a lapokat, mikor egy pisztolyt pillantok meg.
Kezembe veszem és vissza megyek az ajtóhoz.


Teljesen a falnak simulok, lélegzet visszafojtva markolom meg a pisztolyt. Hirtelen a léptek hangja megszűnik. Ajkamat beharapom, majd kitekintek az ajtó mögül. Basszameg.
Ez mit keres itt?


Az illető Harry. Honnan tudta, hogy ide jövök?
Komolyan, ez egyre bizarrabb.
- Ann! Tudom, hogy itt vagy! - néz körbe. Tekintete megakad rajtam. Ajkát benedvesíti majd felém siet. Ellépek a faltól, csak hátrálók. Hátrálók végig a szinte végtelen folyóson.
Harry egyre közelebb jön hozzám. Eszembe jut, hogy a kezembe egy fegyver van. Ökör..


A pisztolyt a göndörre fogom, tekintetem elködösül.
- Ne gyere közelebb! - ordítok rá és meghúzom a ravaszt.
Harry kissé meghátrál, kezét hátra vezeti. Pislogni sem tudok, de már a kezében van egy pisztoly.


Komoran mered rám, miközben felemeli a fegyvert.
- Beszéljük meg..... Ann! - nevemet hátborzongatóan ejti ki.
Gyomrom liftezik, homlokomon izzadság cseppek jelennek meg. Kezem remeg, de állom tekintetét.
- Ezen nincs mit megbeszélni Harold! - ejtem ki szárazon nevét. Az említett egyre közelebb férkőzik hozzám.


- Igen is van! - húzza meg a ravaszt. Gyerünk Ann! Tenned kell valamit! Most!


- Menj el, vagy komolyan megöllek! - kiabálok rá. Hangom megremeg. Harry piszkosul elmosolyodik. Ismételten felkacag. Mély hangja visszhangzik a folyosón. Hátamon  libabőr cikázik. Harry a nevetés közben hátra hajtja fejét. Szemeit lehunyja.


Mikor feleszmél fejét felém fordítja, szemeit kinyitja. Ajkait benedvesíti, piszkos mosolya még mindig arcán csillog.
- Úgy se tennéd meg, Ann! - kuncog fel. Oké, kezd belőle rohadtul elegem lenni. Nem fogja fel, hogy mennyire komoly a dolog. Kicsit sem vicces a téma.


Pár percig gondolkodok, míg egy kicsit aljas ötlet csap pofon. Most én vagyok az aki ördögien vigyoroghat.
- Miért ne tenném? Ha a gyilkos apádat és anyádat megtudtam ölni, akkor téged is megtudlak! - úgy látszik, én nyertem.

Szép volt Ann..






2015. június 6., szombat

8. Rész

Drágáim!

Amint láthatjátok hamarabb meghoztam a részt, ami szerény véleményem szerint eléggé izgalmas lett. Köszönöm azt a rengeteg 31, 400- as megtekintést.
Amint látjátok, a kinézet megújult, amit a Paparazzi Blognak köszönhetek.
Elindult egy szavazás is, amiből már csak 22 nap van vissza, szóval tessék szavazni!
Köszönöm a 3 kommentet:)

Jó olvasást, tessék komizni!


Taylor xx

*Ann szemszöge *


- Hmm,  szóval emlékszel - kacag fel ördögien a fiú. Testem egyre jobban reszket, a libabőr teljesen beterítette combomat s karomat.
Hihetetlen, hogy vissza jött négy év után.
- Mit.... mit akarsz? - kérdezem remegő hanggal. Agyamban mindenféle gondolat cikázik. Mit keres itt? Minek van itt? Mit akar tőlem?


Lihegve kelek fel, arcom tiszta verejték. A takaró gyűrött alattam. Mellkasom gyorsan emelkedik s süllyed. Kezeim remegnek, torkom kiszárad. Ez.... ez... csak egy álom volt.
- Csak egy álom - suttogom magam elé meredve - Egy teljesen élethű álom - sóhajtok, majd beletúrok izzadt hajamba.
Lassan felülök és kitakarózok, s felállok. Felkapcsolom a villanyt, majd félve nézek az ablakra. Ott...ott van.


Kicsit megugrok, torkom kiszárad, a levegő a tüdőmbe szorul. Lecsúszok a fal mentén, lábamat felhúzom, amit átkarolok kezemmel. Fejemet megrázom, alig hiszem el mind azt, ami az álmomban volt. Olyan valósághű volt minden. Mikor végig simított a kezemen, és a fenekemen. Ahogy a meleg lehelete megcsapta a fülemnél lévő bőrt.


Lassan kezdek el előre, s hátra dülöngélni. Hihetetlen, hogy ez csak egy álom volt.
Kintről egy nagy csattanás üti meg fülemet.  Szemeim kikerekednek, a rémület teljesen az uralma alá vesz.
Gondolatok ezrei cikáznak az agyamba. Mi van, ha mind az ami az álomba volt, most megismétlődik?


Remegő térdekkel állok fel, lassú megfontolt léptekkel megyek az asztalom felé. Remegő kézzel húzom ki a felső fiókot, és kiveszem belőle a pisztolyt. Egy halk sóhajt engedek el, majd megfordulok és az ajtó felé lépkedek.
Kezem már a kilincsen van, mikor megtorpanok. Lépteket hallok a lépcső felől. Valaki elhalad a szobám előtt. A lábdobogás pár percre megszűnik, majd újból felerősödik. Jobban rámarkolok a fegyverre, és lélegzet visszafojtva várok. Még magam sem tudom, hogy mire. 


Egy újabb puffanást hallok, immáron a hátam mögül.
Nagyot nyelek, szívem a torkomba dobog. A pulzusom folyamatosan emelkedik. Kezemet magam mellé engedem. Lassan fordulok meg, szemeim kikerekednek, ajkaim elnyílnak egymástól. 


Lenézek a lábam elé. Szilánkok.
Az ablak kitört, a szilánkok beterítik az egész szobát. A pisztoly kiesik a kezemből, nagy puffanással csapódik rá a sötét laminált padlóra.
Fél lépést lépek hátra, mikor hátam az ajtónak csapódik. Kapkodva nézek körbe a szobába. Ez... ez csak egy rossz álom lehet. Valaki keltsen már fel! Ez nem igaz..nem, nem, nem. 


A kilincs mozogni kezd, valaki próbálja elfordítani, később pedig rugdosni kezdi az ajtót. Gyorsan elfordítom a kulcsot a zárba, így bezárom az ajtót.
Pánikolni kezdek, ellépek az ajtótól, és sietősen kapom fel a telefonomat. Remegő kezekkel oldom fel a zárat, és kikeresem Nathasa nevét.
Az üvegszilánkokon toporogva, idegesen várom, hogy felvegye barátnőm a telefont.


Az ajtóra pillantok, a rúgások csak egyre erősödnek, alsó ajkamat beszívom, és valahogy próbálom magamat nyugtatni.
- Szia Ann! Történt valami? - na végre. Csak hogy..
- Most azonnal haza kell jönnötök Nathasa! Van...van valaki a házba - suttogtam csuklástól elködösült hangon. 


Az ajtó túloldaláról a dörömbölés még mindig nem szakadt meg.
Lassan egy hang is társult mindezekhez.
- Gyerünk Ann! Tudom, hogy bent vagy! Nyisd ki az ajtót, és nem lesz bántódásod - a hang mély, érdes volt. Csakugyan mint George-é.


Pár percig csendben magam elé meredek, és agyalok.
- Ki.. ki maga? Mit akar tőlem? - hangom elcsuklott, sírásra görbült.
- Ann! Ann! Hahoo!! Itt vagy? - hallom meg a vonal túlsó végéről Nathasa vékony remegő hangját.
- Csak...csak segíts! - mondom remegő hangon, és kinyomom a telefont.  A készüléket az ágyra dobom, majd lehajolok, és felveszem a pisztolyt.


- Hihetetlen Ann! Nagyot csalódtam benned lányom! - hallom meg az ajtó túlvégéről.
Szemeim kikerekednek, szemöldököm az egekbe szökik. Erősebben markolom meg a fegyvert, meghúzom a ravaszt, s az ajtóhoz sétálok.
- Ha maga lenne az apám, akkor tudná, hogy hány évesen erőszakolt meg - fogom meg a kilincset.
Ajkaim remegnek, testem túlságosan is nehéznek bizonyultak.
Fejemet az ajtónak döntöm. Megmarkolom a kilincset, és kitárom.


Lábdobogás.


Csattanások, kiabálások, és vér. 

-  Ann! 






2015. június 3., szerda

7.Rész

Sziasztok!

Rettentően sajnálom a sok-sok késést. Alig maradt időm az írásra, mivel már csak 1-2 hét maradt a suliból nekem is bele kellett valahogy húznom a tanulásba.
Ami pedig ezt a hetet említi, hétfőn elkezdtem a részt, kedden kiránduláson voltam, egész naposon. Szerdán (ma) Taylor nagyon szépen lebetegedett. Alig tud beszélni.


Kikerült egy szavazás, miszerint az új, vagy a régi részek igényesebbek.
Jó olvasást, kérnék pár kommentet, ha nem nagy kérés.:)


Taylor xx 

* Ann szemszöge *


Kikerekedett szemekkel megyek le az utolsó fokon, és hitetlenkedve  állok a fiú elé. George megugrik, mellkasa gyorsan emelkedik, és süllyed. Kissé idétlenül áll előttem, nem tud megszólalni.


Kezem ökölbe szorul, szemöldökömet összeráncolom.


- Hogy jutottál be ide? Mit keresel itt Geroge? - hangom egyre feljebb kúszik.  Már a tombolás küszöbét taposom.
A fiú félre néz, ajkát beharapja. Mintha valami kiutat keresne.
- Én... én csak... csak.... - dadog fejét ingatva, és rám néz.
A türelmem kezd fogyni. Most végképp nem értek semmit se. Mit keres itt? Vagyis, hogy jutott ide be?

- Csak? - ajkaim minimálisra húzódnak. Tekintetem ködös.
Ajkai elnyílnak egymástól.
- Egy nyugodt helyet kerestem ahol tudok telefonálni. Akkora ez a ház, hogy elveszek benne. Nem tudtam, hogy ide nem lehet jönni - hajtja le fejét. Göndör haja arcába lóg, hosszú, izmos karját maga mellé engedi.
- Legközelebb szólj, és mutatok egy helyet. Menj fel Perrie-vel, én is mindjárt megyek - bökök a lépcső felé.
Rám néz, megnyalja ajkait, és aprót bólint.
Perrie köhint egyet, és George felé int, majd lassan elvonulnak.


Utánuk nézek, s miikor megbizonyosodok róla, hogy elmentek, a széf elé sétálok. Sóhajtok, és beírom a kódot.


Az ajtó kitárul. A levél nyugodtan pihen a hideg fémen. A boríték már megsárgult, kissé tépett lett. Benyúlok érte, és kezembe veszem. Végig simítok a papír élén, ami kissé vizes.
Ujjamat a leragasztott papír részére vezetem.
Ki akarom nyitni.
- Nem! Nem lehet! - rázom meg fejemet, s a lehető leggyorsabban visszadobom a levelet a széfbe.
Hangosan csapom be az ajtót, hátrább lépek, és felrohanok a lépcsőn. Kapkodva rúgom be magam után az ajtót, s fejet rázva megyek a konyhába.
Perrie és George ott beszélgettek.


- Képzeld Ann! George felvetette az ötletet, miszerint lemehetnénk délután a partra - ugrik elém barátnőm, szemében az izgalom apró tüze lobog.
Halkan felkuncogok, s kezemet vállára simítom.
- Ti menjetek csak el! Nekem nincs kedvem, de érezzétek magatokat jól - mosolyodok el, ami inkább egy vicsorgást helyettesít.


Perrie arca eltorzult, tekintete szomorú lett.
- De miért nem akarsz jönni? - kezd el újból pattogni.
Megforgatom szememet, s hátat fordítva neki indulok a lépcső felé.
Gyorsan felrohanok, és a szobám fele sietek. Kinyitom az ajtót, amit már csuknák is be, mikor egy lába megakadályoz. Hátra nézek és kissé felkorhanok..
- Haj a picsába is, mi van már Perrie?! - engedem be, és az ágyamra ülök, barátnőm rám ugrik, mire fájdalmasan felnyögök.
- Mi lenne, ha kiszállnál a bordáim közül? - nyögök fel, és lerúgom magamról.
Perrie óriási nevetésbe kezd, ami átmegy röhögésbe.


Felhúzott szemöldökkel, vigyorogva rázom meg fejemet, és szétterülök az ágyon.
- Miért nem jössz? - dől mellém, majd megtámaszkodik egyik kezén, és kérdőn néz rám.
- Nincs kedvem. Menjetek el a lányokkal meg Gerogeval, és érezzétek jól magatokat - mosolygok rá biztatóan, majd lehunyom szememet.
- Hát rendben. És te addig mi fogsz csinálni? - néz rám győzelem ittasan Perrie, mintha tudná, hogy nem tudok erre mit mondani.
Lassan kinyitom szememet, és vigyorogva nézek rá.
- Nézek egy filmet, alszok, alszok, oh! És alszok - kuncogtam fel, és fejemre tettem párnámat.
- Na szép kis elfoglaltság. - röhög fel Perrie. Elvigyorodok, és arcon vágom a párnával.
- Bocsi, meglendült a kezem - röhögtem, és tovább püföltem.


***


- Akkor biztos, hogy nem jössz? - kukucskál be a szobám ajtaján Perrie. Tekintetemet elkapom a filmről, s ránézek. Megrázom fejemet, és vissza fordítom a tévé felé.
- Nem, menjetek csak. Megleszek - mondom még mindig a tévét bámulva.
Szemem sarkából látom, hogy barátnőm bólint, majd becsukja maga után az ajtót. Felülök, hajamba túrok, majd felállok, és leállítom a filmet. 
Kinézek az ablakon, le a hídra, pont mikor a többiek beszállnak az autóba. Az ajtó fele ballagok, kinyitom, és lerohanok a lépcsőn. 



A házban csend honol. Semmi zaj, semmi. Mondjuk miért is lenne, ha egyedül vagyok. 
Kissé nyomasztó ez a csend. Sőt, nem is nyomasztó, inkább ijesztő. 
Épp, hogy lelépek az utolsó fokról, hatalmas csörömpölést hallok a hátam mögül. Szemeim kikerekednek, szívem a torkomba dobog. Képtelen vagyok a gondolkodásra. 
Lassan, megfontoltan fordulok meg, fejemet felemelem, s a felső lépcsőfokokra nézek. 
Egy törött váza. 
De...nincs is a felső folyosón váza. 


A víz, ami a virág tartóban volt, lassan hömpölygött végig a feketére mázolt lépcsőfokokon. Ajkaim elnyílnak egymástól, kezem s lábaim remegni kezdenek. Egy lépést hátra lépek, mikor egy erős mellkasnak csapódók. 


Még az ütő is megáll bennem. A remegés úrrá veszi az egész testemet. Alig kapok levegőt. Tüdőm összeszorul.

Valaki a fülemhez hajol, meleg lehelete végig siklik lapockámon, végig gerincem vonalán. Hátamon a hideg cikázik.


- Helló Taylor.! Remélem nem zavarok! - hangja mély, érdes. Keze végig siklik alkaromon, míg a másik fenekem felé közelít. 
Remegő lábakkal lépek előre, fejemet lehajtom, hajam arcomba hullik.
- Ki vagy? - csak ennyi fér ki számon, hangom még így is megcsuklik. Felemelem fejemet, vállam fölött ránézek. 


Szemeim kikerekednek, torkom kiszárad. Ajkaim sírásra görbülnek.
Teljesen megfordulok. 
- Malik -