2.Rész

Sziasztok!

Köszönöm, hogy már 49(!!) olvasó van! Imádlak titeket. Megjött az újabb kijavított rész.! Köszönöm a több mint 27 ezres megtekintést! 

Várom a komikat!

Jó olvasást!

Taylor xx

* Ann szemszöge *

Az eső szakad. Az ablakon bámulok  kifele. A szél hasonlóan tombol, mint egy hurrikán. Egyenesen vihar van. Az időjárás mintha a kedvemhez játszana.  Kénytelen leszek elmenni a temetőbe. Ma telt el pontosan 4 év anyámék halála óta. Nem kellene ennyire komornak lennem, hisz' mielőtt meghaltak volna, apám bántalmazott.
De valahogy, valahogy nem tudok az érzéseimen kiigazodni. 

 A szél durván csavarja a fákat, néhány háztetőről már a cserepeket is magával hordja.
Komoran bámulok a semmibe, mikor valaki a vállamhoz ér.
Kissé megugrok, és komótosan fordulok meg.
Eleanor áll előttem. Arca komor. Túl komor. Biztos eszébe jutottak a dolgok. 

- El kell ma mennünk a temetőbe.!- mondandója közben alkaromon simít végig. Kézfejemet ökölbe szorítom.. Nem akarom, hogy eljöjjenek velem. Nem kell, hogy mindannyian elmondják, hogy mennyire sajnálják. Elég lesz nekem ott lennem egyedül. 

- Nem mi, hanem csak én! Ti nem jöttök velem! Ha el is akartok jönni, azt csak is utánam fogjátok megtenni. Nem akarom, hogy ott legyetek.!- válaszolom komoran, és elhaladok mellette. 

A hatalmas két ajtós szekrény elé lépek, majd kinyitom. Ujjaimat végig vezetem a vállfákon, amiken a ruháim vannak.
Tekintetem megakadt egy csipkés éj fekete ruhán. Leakasztom  a vállfáról, és vissza csukom a szekrény ajtaját. 

- Nem mehetsz el egyedül Ann!- nevemet direkt hangsúlyozza. Lassan fordultam meg.
- Nem mondhatod meg Calder, hogy mikor mit csinálok.!- dobom le hanyagul a ruhát, és kissé mérgesebb tekintettel illettem barátnőmet. Nem szoktuk egymás család nevét használni, általában csak akkor, ha dühösek vagyunk egymásra. Ez még mindig jobb, mint mikor a másikat eléggé rossz jelzőkkel illetjük.

Eleanor közelebb lép hozzám, és mélyen a szemembe néz. Tudta, hogy milyen makacs vagyok, és ez ellen nem tehet semmit se.
- Fel adom, Ann! Mi csak aggódunk érted. A barátnőid vagyunk, és törődünk veled.!- tekintetem azonnal meglágyul, és szemet forgatva sóhajtok fel.
- Nem kell értem aggódni, nem vagyok már öt éves. Ha azt mondom, hogy nem kell elkísérni, akkor nem kell.- mondom halkan. Barátnőm sóhajt, és kimegy a szobából.
Pólóm széléhez nyúlok, majd lehúzom magamról.
Nadrágomat hanyagul dobom az ágyra, kihúzom a fiókot, amiből kiveszek egy fekete harisnyát.
Vékonyka lábaimra húzom az anyagot, majd felveszem a csipkés szoknyát.
A vihar még mindig tombol, az ablakom mellett álló fa ágai az ablakot csapkodják.
A világosság eltűnt. Elment az áram. Korhantottam egyet, és az egész alakos tükör fele indultam.
Mikor már majdnem ott voltam, a távolban egy villám csapott le, ami egy kis fényt teremtett a szobába.
A hideg futkos a hátamon, kezeim remegnek. Nem szoktam megijedni egy kis vihartól. De ez most más volt. Szavakkal biztos, hogy nem tudnám kifejezni.

A tükör elé állok. Bal kezemmel végig simítok a fekete anyagon. Egy villám megint lecsap valahova, de ez most közelebb volt. Mikor a villám fénye bevilágított a szobába, a tükörben egy alakot láttam.
Kissé megugrok. Na frankó, már képzelődök is. Ilyen nincs.

Fejemet megráztam, felvettem a fekete szövet kabátomat, és felkapom a telefonomat.
Kinyitom a szobám ajtaját, majd lemegyek a lépcsőn. Felveszem a hosszú szárú bakancsomat, és kilépek a házból.
Az eső folyt, mintha dézsából öntenék. Mélyet sóhajtok, majd lelépkedek a vizes lépcsőn. Szerencse, hogy a bakancsom viszonylag csúszás gátló.
Kapucnimat a fejemre rakom, majd kinyitom a kovácsolt vas, fekete kaput.
Hangosan csapom be magam után, s lehajtott fejjel indulok el a járdán. Kezeimet zsebembe süllyesztem.

Olyan érzésem volt, mintha a vihar engem akarna elkapni.
A járdán a sáros víz kacsázott. Kénytelen vagyok belelépni, hisz' az egész útszakaszt elgázolta.
Ahogy haladok előre, rengeteg dolog futott át agyamon.
Már négy éve őrzöm azt a levelet, amit még lent a pincében, a széfben találtam, de még nem merem kinyitni.

A virág bolt fele megyek. Fellépkedek a lépcsőfokon, majd megtörölöm a talpamat a lábtörlőbe, és benyitok..
Az ajtó felett lévő csengő megszólal, mire a pult mögött álló idős  hölgy felnéz szemüvege mögül.
Becsukom magam mögött az ajtót, és levetem kapucnimat. Megigazítom vizes hajamat, és a pult fele indulok.
Alkaromat a márvány hatású műanyagra helyezem.
- Jó napot. Egy csokrot szeretnék venni.- nyúlok a zsebembe, és előveszem a pénztárcámat.
A nő csak egy bólintást engedett el.
- Milyen csokrot? Rózsa, szegfű, nárcisz, lilom?- sorolta a választékokat kissé unottan.
Beharapom alsó ajkamat, és kis habozás után megszólalok.
- Legyen rózsa, piros rózsa. Öt szál- a hölgy bólint, majd elkészíti  a csokrot. Az órára pillantok. Lassan már hat óra lesz. Az idő elég jól elszaladt. A hölgy a kezembe nyomja a csokrot, a pénzt a kezébe dobtam, majd elköszönök.
Vissza húzom fejemre a csukját, és ismételten kimegyek a hideg, s esős londoni utcákra. 

A temetőig az út csupán csak pár sarokra volt a virág bolttól. A parkoló előtt elhaladva, egyetlen egy autót vélek felfedezni.
Felhúzott szemöldökkel mérem végig az autót. Egy fekete Range Rover. Ismerős, csak nem tudom, hogy honnan.
Fejemet megrázom, hogy eme gondolatok kimenjenek belőle. A hatalmas kapu elé sétálok, majd bemegyek.
Csak bolyongok a sírok között, némelyik sírtáblán elolvasom a neveket. Csupán csak egy-kettő ami számomra ismerős név volt. Osztálytársak, barátok.. 

Elérkezett az utolsó sor, ami a temető legridegebb felén volt. Akik ide voltak eltemetve, mindnek volt valami piszkos ügye.
Megállok a fekete márvány sír előtt, belelépek a sáros pocsolyába, és leguggolok.
Berakom a vázába a csokrot, majd felegyenesedek.
Nem szólok semmit se. Nincs mit mondanom. Nem akarok semmit se közölni velük. Tudom, hogy úgy sem hallják. Mikor éltek, akkor sem figyeltek rám. Csak a pia, a pia, a munka, és a drog. Semmi más, csak ez a három.

Még állok ott pár percig, saját magamat bőrig áztatva.
Mélyet sóhajtok, és körbe nézek. 

Pár sírkővel ez előtt, egy alakot véltem felfedezni. Magas volt, nálam több mint három fejjel. Oldal nézetből láthattam. Rajta is egy szövet kabát volt. Kapucnit nem viselt, haját nem láthattam a szitáló eső miatt. Így is csak az elmosódó alakját látom.

Hirtelen az alak megmozdult, és felém fordult. Nem vett észre. Mélyet sóhajtok, és én is megfordulok. Lehajtott fejjel ballagok előre a szakadó esőben. Mögülem lépteket hallok, a sár miatt. 

Minden féle abszurd dolog megfordul a fejembe. Mint például, hogy rám vadászik, és, hogy meg akar ölni.
Na jó, ez már tényleg beteges.
A parkolóhoz érve, ismételten elhaladok a fekete óriás előtt. Vállam felet, kissé bátortalanul vissza nézek.
Tekintetem egy smaragd zöld szempárba ütközik, amit még így, a szakadó eső ellenére is észre veszek.
Pár percre megmerevedek. Gondolatok milliója fut át agyamon.
Az alak csak áll, és engem figyel. Nem mozdul, mintha kővé dermedt volna, akár csak én.
Egy lassú sóhajtást eresztek el, majd vissza fordulok, és tovább indulok. 

Körülbelül húsz perc alatt haza érek. Megtörlöm lábamat, majd elő halászom a kulcsomat. Remegő kezekkel próbálok a zárba találni. Már esteledett, így a levegő eléggé lehűlt.

Pár apró perc elteltével végre kinyitom, és gyors belépek. Leveszem magamról a vizes kabátot, ami olyan, mintha ólom súlyú lenne.
Levetem bakancsomat, és a többi cipő közé rakom. A ház csendes, olyan, mintha csak én lennék egyedül.
Kabátomat felakasztom, és a konyhába sietek. Az asztalon egy cetli volt. Felhúzott szemekkel emeltem fel a papírost, majd olvasni kezdem.

"Helló Ann!
Elmentünk a lányokkal a supermarketbe, és a temetőbe. Mire hazaérsz, elméletileg mi már nem leszünk otthon! Sietünk, vigyázz magadra!
Csók: Danielle, Eleanor, Perrie és Nathasa."

Vissza rakom a cetlit, és keresek egy tiszta poharat, amit megtöltök narancs lével. Összedobok egy sajtos szendvicset, és a nappaliba ballagok.
A vihar még mindig tombolt, elég későre jár. Hat vagy esetleg hét óra már lehetett.
Az üveg asztalra rakom a poharat, és a tányért, majd a DVD-s polc elé sétálok.  Tekintetemmel átsuhanok a borítókon, mikor tekintetem megakad egy számomra ismeretlenen.
Felhúzott szemekkel vettem ki a sorból a CD-t, és a lejátszó elé sétálok. Berakom a filmet, és végig terülök a kanapén.
A borítón csupán csak annyi áll, hogy "Szupercella". A cím elég érdekesnek tűnik, majd el válik, hogy milyen is valójában.

Összességében annyiról volt szó, hogy a férfi Ray börtönökből szokott kiszökni. Áll névvel kerül be a börtönökbe, és az a feladata, hogy meg kell néznie a védelmet. Erről írt is egy könyvet. Majd elkerült a Sírkő nevezetű börtönbe, ami az Atlanti óceán közepén volt, egy hajón.
Majd a végén megölte a börtön vezetőt, felgyújtotta a hajót, és kijutott a társával együtt. 

A film után az ablak elé sétálok. Elhúzom a függönyt, és kitekintek. A vihar elállt. Már csak az ereszekből csöpög a víz.
 Végig nézek a tájon, mikor tekintetem megakad egy autón, ami a szembe szomszéd előtt állt. Felhúzott szemöldökkel mérem végig az autót. Nagyon hasonlít arra, ami a temetőbe volt.
Az illető, aki az autóban ül, hirtelen megfordul, és rám néz.

 
Ui.: Szerintetek Harry volt az autóban, vagy valaki más?