27.Rész

Sziasztok!

Huha.. sok minden történ majdnem 3 hét alatt a bloggal kapcsolatban. Jött egy kommentem, amiben részben építő kritikát találtam. A véleményemet kifejtettem az illetőnek, részemről tisztáztam a dolgokat. Mielőtt bárki is azt hinné, hogy Ann nem törődik a lányokkal, ez egyáltalán nincs így. A 26.részben azért rántott vállat Elenaor kérdésére, mert egyrészt ideges volt, a Harry szobájában történek miatt, s Louis miatt is. Ann nem tojik a lányokra, csupán ilyen természettel látta el a sors. És ha valaki szerint Főszereplőnknek még mindig gyászolnia kell, akkor az egy picikét téved. Nem ismerek olyan embereket, akik 3-4 évig folyamatos depresszióban, vagy gyászban élnek. Saját vélemény volt, amiket itt leírtam.Gondolkodtam egy kicsit és ezért hoztam meg majdnem 3 hét késéssel a részt. A díjat ezúton is megköszönöm, a kommentelő hölgynek pedig annyit üzenek, hogy remélhetőleg meg fog változni a véleménye:)

Előre szólok, hogy még mielőtt azt hinnétek, hogy Ann mekkora nagy szájjal rendelkezik, tiszteletlenül beszél a részben lévő férfival, DIREKT így írtam. Mivel, ha belegondoltok, valaki felidegesít titeket, legyen az felnőtt, vagy bárki, nem tudtok rendesen gondolkodni, ha akartok, ha nem, kiabáltok vele.

Köszönöm a többi kommentelőnek is, a megtekintést, és a feliratkozásokat szintén. Majdnem 55,000-en kattintatok az Enemiesre, ami nagy öröm számomra:) Jelenleg 88 olvasóval büszkélkedhetek, aminek köszönhetően egyre hamarabb kerül megírásra az Őszi Novellám. Nem lövöm le a poént a részletekről. így is sokat árultam el:D Na mindegy, jó olvasást, igyekeztem normálisan megírni a részt.

Taylor xx

 * Ann szemszöge *

Elhagyva Holmes Chapel tábláját, kitérek a földes útra. Korhadt fák és bokrok mellett hajtok el, melyek mögül pár madár röppen fel. Leparkolok a hatalmas kapu elé, majd barátnőmre nézek.

- Minek jöttünk ide? – csatolja ki magát, és hullámos hajába túrva néz rám. Kiveszem a kulcsot, amit zsebembe rejtek.

- Mutatok valamit – szállok ki, és bezárom a kocsit. Elindulok az ajtó felé, kinyitom, és körbe nézek. Hallom, ahogy El felém rohan. Mikor mellém ér, ujjait csuklómra fonja. Tekintetemet rá emelem, és megállok.

- Baj van? – ráncolom homlokomat miközben szemébe nézek. Elenged, gyanús szemeket aggat rám, miközben kezét minden tudóan teszi csípőjére.

- Ezt nekem kellene mondanom. Valamit titkolsz! Gyerünk, ki vele! – mondja határozottan, kissé parancsolva.

- Hát..izé – nézek félre tarkót vakarva. Most komolyan elmondjam neki, hogy lefeküdtem megint Harryvel? Tudom, hogy szidáson és okításon kívül semmi mást nem kapnák. Vagy talán ez kell? Lehet, hogy egy hiányzik. Hisz’ már mióta nem kaptam egy alapos fejmosást se. Komolyan, van rajtam kívül idiótább, aki azt akarja, hogy leszidják a fejét?

- Szóval én megint lefeküdtem Harryvel. Jó, mondhatod, hogy mekkora idióta vagyok. Nem vagyok normális, amiért ilyeneket csinálok, és a többi. De akkor is. Érezted már, hogy senki, csak Ő tud megvigasztalni? Magam alatt voltam… - hangom egyre jobban elhalkul, tekintetét kerülöm.
- Szóval azért feküdtél le vele, mert magad alatt voltál? A kurva életbe is, Ann! Térj már észhez! Harry nem hozzád való. Azért kavartatok megint, mert elcsábított! Az ujja köré csavar, mint egy hernyót. A végén ott fog bántani, ahol a legjobban fáj neked. Szerinted Louis mit csinált? Megerőszakolt! Fel tudod ezt fogni? – csapkodja combját, nem törődve a porral leül, lábait felhúzza, s átkarolva őket kezd zokogni.
Talán nem nekem a legrosszabb? Mind az, ami az orrom előtt volt, nem vettem észre. Nem vettem észre, hogy a legjobb barátnőm mennyire szenved? Jó, belátom, nem vagyok igazi barátnő.
Aggódva ülök le barátnőm mellé, kezemet hátára simítom, majd magamhoz ölelve kezdem csitítgatni. A gondolat, hogy Louis képes volt megerőszakolni Elt, felidegesít. Egyrészt újabb indokot ad, hogy gyűlöljem Louist, másrészt pedig, 

* Fél évvel később *

Kocsimat leállítom, a lámpákat lekapcsolom, majd kiszállok. Körbe nézek, az utcát csak pár autó lámpa világítja meg. Amik, mint a bogarak, össze vissza futkosnak az eddig kihalt területen.
 Gyenge, téli fuvallat kap sötét barna hajamba, ahogy a kapuhoz sétálok. Lábaim meg-megremegnek, minden második lépésemnél. Talán hiba pont ilyen későn ide jönnöm. Eleanor nem tudja, hogy eljöttem. Valami apró ürüggyel ráztam le, ami félek, nem valami nyomós indok.
S igazam lett. Zsebemben lapuló telefonom rezegni kezd, s aprón világítani. Ahogy a betonos útra lépek, előhalászom a készüléket. Kellemeset kell csalódnom, mert nem Eleanor az, hanem Danielle. Ő volt az, aki megvilágosult, kinőtt abból a bizonyos „Liam” korból. Igaz, nehéz volt eljönnie Harryéktől, de segítettünk neki. Már csak Nathasa van a Niall betegségben. Perrie valahogy "megvilágosul". Igaz, néha - néha találkoznak Zaynnel, amit Harryvel nem nagyon támogatunk.
Bármennyire is fel akarom venni, nem lehet. A végén elmondanám, hogy hol vagyok. Kinyomom, majd telefonomon beállítom a zseblámpa alkalmazást, s kinyitom az ajtót, ami egyenesen az óriási folyosóra vezet. A legutolsó ajtóhoz kell ballagnom, a levélben ez állt, amit tegnap kaptam. A borítékon nem volt cím, egy kis lapon volt pár szó.
„ Nem tudom, hogy emlékszel- e rám. Múltkor a raktárnál találkoztam veled, rémlik valami?  Olyannyira meg voltál rémülve, mint egy kisbárány.
Gyere el holnap a raktárhoz, s elmondom, mit is kerestem ott.”

Először furcsálltam a dolgot, rengeteg kérdés eszembe jutott, de végül itt vagyok..

Benyitok, s tapogatózni kezdek a villany kapcsoló után. Időm sincs, de már valaki felkapcsolja helyettem a villanyt. Hunyorogva törlöm meg szememet, és elteszem telefonomat. Körbe nézek a zárt, ablak nélküli kis helyiségben, ahogy bútorok sincsenek. Előrébb merészkedek, mikor egy alakot látok meg. Lábaim megremegnek, újból végig nézek az illetőn, aki végül elősétál. Arcát tökéletesen megvilágítja a lámpa fénye. Barna szemei megcsillannak, sápadt, fehér arcán ezer, meg egy érzelem fut végig. Végig nézve rajta, most jövök rá, hogy eléggé ismerős.
A felismerés szinte arcon csap, ahogy visszaemlékezek rá.

„- Ezt keresed? - egy mély hang zavar meg. Homlok ráncolva fordulok meg és a férfire nézek, aki meglengeti orra előtt a kulcsot.
Nálam magasabb, de Harrynél kisebb. Szőke hajú, és barna szemű. Az arca férfias, nem lehet idősebb negyvennél. Ismerős...Mintha...már láttam valahol, csak nem ugrik be.- A levélért cserébe megkapod!Lesokkolva, kissé sápadtan nézek az idegen mogyoróbarna szemeibe.- Először is, ki maga és mit akar tőlem? Másodszor honnan tud a levélről? - hangom meg-megremeg, ahogy végig szemébe nézek. Nagyot nyelek, miközben közelebb merészkedek hozzá. Száz meg egy érzelem suhan át arcán, ami végül egy fagyos pillantásra esik. Oké, nekem ez egyre gyanúsabb. Az arca nagyon ismerős, de nem tudom kivenni. Egy pillanatra lehunyom szememet. Ekkor hirtelen minden beugrik. A kép, amit Harry szüleinek a  szobájába láttam, a férfi az egyik fotón szerepelt. Akkor fehérebb volt a bőre, s sokkal inkább mosolygós. Most meg, mintha csak egy élő halott lenne.- Komolyan nem emlékszel rám, Ann? Nem emlékszel apád egyik legjobb barátjára? „

Szám O alakot formál, szemöldökömet felhúzom, s megint végig nézek rajta. Akkor kezdjük a legelső normális kérdéssel.

- Ki maga? Mi a neve? – hangom remeg, ahogy végig szemébe nézek, szívem egyre rendezetlenebbül dobog. Olyan átható pillantással tud az emberre nézni, hogy az már hátborzongató.Rám néz, felnevet, miközben megrázza fejét.  Ezen mi olyan nevetséges? Totálisan egyszerű kérdést tettem fel, ebben semmi nevetséges nincs.

- Majd idővel megtudod, egyenlőre titok – kacsint rám, s a falhoz támaszkodik. Farzsebébe nyúl, majd egy szál cigit, és egy öngyújtót vesz elő. Szájába emeli, meggyújtja, s rám néz.- Cigit? – ráncolja homlokát, miközben karikásan fújja ki a füstöt. Megrázom fejemet, majd hajamba túrok.

- Szerintem nem azért vagyunk itt, mert én annyira kíváncsi vagyok, hogyan szív el egy cigit. Ráadásul az én raktáramba – teszem csípőre kezemet, miközben jelentőségteljesen nézek rá. Ennek semmi értelme. Sem kedvem, sem időm nincs erre..

Elvigyorodik, miközben lepöcköli a cigiről a hamut. Ellöki magát a faltól, majd felém sétál, közben mélyet szippant a káros cuccból. Elém lép, centikre tőlem lehajol, elvigyorodik, szájával O- alakot formálva fújja rám a füstöt. Én bolond, épp akkor veszek levegőt, így az egészet tüdőmbe szippantom.Eszembe jut, mikor régen még én is cigiztem. Ettől a gondolattól – na meg attól, hogy a tüdőmnek nem tetszik a füst – fejemet oldalra fordítva köhögök fel. Fintorogva lépek hátra, majd rá nézek.

- Igazad van, Taylor. Tanácsosabb lenne együtt elszívni egy ilyen értékes szál cigarettát, nem? – kacag fel. Kikapom kezéből a cigit, s a falhoz lépve elnyomom, és eltaposom. Vigyorogva sétálok vissza elé. Csokoládébarna szemei dühösen pásztázzák enyémet. Dús ajkai minimálisra húzódnak.

- Ha nem nő lenne, biztos, hogy innen nem menne ki élve! – fenyeget meg, kissé gyatrán. Felnevetek, majd vállat rántok.

- Szóval minek vagyunk itt? Ha már a nevét, legalább ezt mondja már el! – sóhajt, és szemet forgat.

- Hihetetlen, hogy nem emlékszel apád egyik legjobb barátjára! Igaz, még kicsi voltál, mikor utoljára láttalak, de semmit nem változtál. Ugyan olyan vagy, mint az apád. Naiv, egoista, csaló! – az utolsó szót nem igazán értem. „Csaló”. Én csaló? Mióta? Semmi ilyesmit nem csináltam, és az apám? Őt miért veszi a szájára? Nem illik a szánkra venni egy halott embert.Lábaim ismételten megremegnek, ahogy ajkaim is. Erőszakosan harapok alsó ajkamba. Legszívesebben megpofoznám, kiabálnék vele, de nem lehet. Az apám lehetne, mondjuk senkinek nem kívánnák ilyen apát. Igaz, alig ismerem, sőt, egyáltalán nem tudok róla semmit, még a nevét se. Erőt veszek magamon, egy fújtatással lezárom a dolgot.

- Az apám soha nem volt csaló! Ki maga, hogy a szájára vegye? Semmi joga sincs! Nem ismerte őt. Ha a barátja lett volna, nem beszélne róla így! – már-már könnyes szemekkel nézek rá. Állkapcsa megfeszül, szemei elködösülnek. Közel hajol arcomhoz, talán már túl közel.

- Hat éves korom óta ismerem apádat! Mindent tudok róla! Igaz, a halála előtt összevesztünk, egy rád nem tartozó dolog miatt, ezért nem jelentem meg a temetésén. Vigyázz a szádra kislány! Egyébként meg, azért jöttem, hogy elmondjam miért voltam itt. Az apád tartozott nekem! Az összegre pedig szükségem van! Ha kell, behajtom rajtad! – fenyeget meg kegyetlenül, majd kikerülve az ajtó fele megy, ám még mielőtt kimenne, visszafordul.

- Két napot kapsz. Az összeg több, mint 1 millió $, pontosabban 1,5 millió! – néz rám komolyan. Ajkamba harapva fordulok felé, valami cselhez kell folyamodnom..

- Jó! Holnap a raktár előtt, két km-re lesz egy kocsi, az összeg ott lesz a vezető ülésen – bólint, majd végleg kimegy. Szóval csak a pénz kell neki? Semmi hátsó szándék? Minden a legnagyobb rendben lesz? Vagy megint én tévedek?

A kocsimhoz érve beszállok, majd Daniellet tárcsázom.. Kigurulva az útra, már meg is hallom barátnőm hangját.

- Hol a francban vagy? Már valami harmincszor felhívtalak! – Danielle aggódva, idegesen hadarja el ezt a pár szót. Hallom, ahogy beleliheg a telefonba, amitől akaratlanul is mosoly siklik arcomra. Danielle mindig is ilyen volt, akiket igazán szeretett, azokért nagyon tudott aggódni. Az utat figyelem, majd észhez térve válaszolok barátnőmnek.

- Ne haragudj, dolgom volt – zárom rövidre a dolgot. Igaz, tudom, hogy ezzel csak jobban felidegesítem. 

- Mégis mi az, ami miatt nem lehet felvenni azt a kibaszott telefont? 

- Hát…találkozóm volt. Nem vehettem fel, a helyzet nem engedte meg. – Végül kihangosítom a telefont, amit az anyós ülésre teszek, végig az utat figyelve. Befordulok a mi utcánkba. 

- És ki a tökömmel találkoztál, ha szabad megtudnom? – teszi hozzá gúnyosan. Horkantok egyet, kinyomom a telefont, majd kiszállok, és a házba megyek. Belépve az előtérve, cipőmet leveszem, mikor a villanyt akarom felkapcsolni, már más megteszi helyettem. Előttem Danielle, Eleanor és - a sorból ki nem maradható - Perrie néz rám. Ajkamba harapok, szövetkabátomat a fogasra akasztva rájuk nézek.

- Hol voltál? – Perrie - akárcsak egy gondoskodó, de egyben aggódó édesanya – úgy néz rám. Sóhajtva túrok hajamba. Fejemet lehajtom, el akarok mellettük menni, de Danielle vissza húz.

- Perrie kérdezett valamit! – most tényleg úgy érzem magamat, mint egy rossz tinédzser, akit meg kell nevelniük a szüleiknek. Nem szeretném belekeverni őket ebbe, de tudom, hogy nem maradnak nyugodtan, és ki fogják deríteni, ha én nem mondom el nekik a dolgokat.

- Menjünk a nappaliba! – szólalok meg egy megadó sóhajtást követően. Bólintanak, majd a nappaliba vonulunk. Míg ők leülnek, én állva maradok. Zavartan kezdek fel alá járkálni, tekintetüket érzem hátamon.

- Szóval hol voltál? – El hangja, akárcsak a másik kettőé szintén feszült, rideg. Megállok, végül leülök velük szembe, a sötét üveges dohányzóasztalra. Könyökömet megtámasztom térdkalácsomon, majd megvakarom államat.

- A raktárban voltam. Találkoztam egy férfival, aki állítólag apám, és Harry apjának a barátja volt. Anyámék temetésén nem volt ott, azt észre vettem volna. Elhívott, hogy találkozzunk. Belementem, mert miért s ne? A nevét nem tudtam meg. Igazából ez az egész arról szólt, hogy végig néztem, ahogy cigizett, elmondta, hogy az apám egy csaló volt, amit én cáfolnék. Meg...volt még valami... – Kissé hadarva mondom el a dolgokat, tekintetüket kerülve. Csendben hallgatnak, majd mikor rájuk nézek, valami meglep. Danielle hallgat, ujjait tördeli. Perrie üveges tekintettel néz rám, Elenaor mintha elbambulna, de végül ő szólal fel.

- Mi van még? – kérdezi halkan, fejét megrázza, s rám néz. Megnyalom kiszáradt ajkaimat, és folytatom.

- 1,5 millió $-t kért, két nap múlva. Állítólag az apám tartozott neki. De ez totálisan abszurd dolog. Nem tartozhatott volna neki, vagy ha tartozott is, akkor nem ennyivel – ráncolom homlokomat, majd a falon lévő órára pillantva sóhajtva tapasztalom az időt. Lassan már éjfél lesz, nekem pedig jobb lenne pihennem, holnap sok dolgom, dolgunk lesz. 

Végül elköszönök a lányoktól, a konyhában magamhoz veszek egy tányéron lévő szendvicset, mellé egy pohár kakaót, és felmegyek. Felkapcsolom a szobámban a villanyt, a tányért az ágyra, míg a poharat az éjjeli szekrényre teszem. Lehúzom a rolót, a tévét bekacsolva huppanok az ágyra. Miután megeszem a szendvicset, a kakaót megiszom, bemegyek a fürdőbe. Megengedem a vizet, majd az egész alakos tükör előtt kezdek el levetkőzni. Hajamat fejem tetején kontyolom, majd a meleg víz közé szállok. Végezve a fürdéssel, pizsamában bújtam az ágyba, kikapcsoltam a tévét és oldalamra fordulva aludtam el. 

Másnap korán felkelek, elintézem a reggeli teendőimet, majd a lányokkal az oldalamon megyünk be a városba. A roncstelepen lévő barátommal, Jacksonnal beszéltem, aki rendezett nekem egy kocsit, a megadott helyre. Benéztünk a városban lakó szerencsecsomag Michael-hez, aki a piszkos ügyeiről híres. Szerzett nekem némi robbanó anyagot, eljött velünk a raktártól pár kilométerre lévő kocsihoz, ahol elrejtette a vezető ülés alatt. Ha a hapsi hozzá akar érni a pénzhez, nyilvánvalóan egy kissé rá fog tehénkedni az ülésre, a kütyü aktiválódni fog, ő pedig repül.

 Most pedig itt ülök a kocsimba, ami az út szélén parkol. Danielle mellettem, Eleanor és Perrie hátra ültek. Az elsötétített ablaknak hála, mikor a férfi megjön, nem lát minket. Kiszáll, barna haja meglebben a gyenge szellőben, szemét fekete napszemüveg takarja. Körbe néz, majd mikor meglátja az autót, felé sétál. Ajkamat harapdálva nézek rá, várva, hogy kinyissa az ajtót.

- És ha nem sikerül? – néz rám kissé feszülten Eleanor.

- Akkor...megszoptam – motyogom halkan. Az ajtót kinyitja, behajol, és bumm. A kütyü aktiválódik, por keletkezik, az autó felgyullad, vele együtt ő is.